Férfiasan bevallom, hogy én - ellentétben a nagyszerű Szabó Christophe-fal - bizony jelentkeztem az RTL BL-castingjára. Soha korábban nem tettem ilyet, soha korábban nem kilincseltem sehol állásért, szereplési lehetőségért, de tavaly szeptemberben megejtettem egy telefont. Alapvetően nem vagyok rá büszke, de akkoriban két ok vezetett:

1. tényleg, őszintén érdekelt a projekt háttere, az, hogyan tervez hozzányúlni a legnagyobb - egyetlen? - nagy magyar kereskedelmi tévécsatorna az egyik legértékesebb sportjoghoz. Mi az üzleti modell? Hogyan fog kinézni a tartalomfejlesztés? Van, lehet-e esély az évtizedek óta megcsontosodott, a langymeleg állóvízben élvezettel tocsogó magyar sporttévézési dinamikák meghaladására?

2. ekkor már bőven túl voltam azon a felismerésen, hogy a pártpolitika nem nekem való, hogy a célok, amelyek mentén én a közéleti szerepvállalást elképzelem, az adott szervezeti-kulturális keretek között megvalósíthatatlanok (és/vagy én nem vagyok elég alkalmas és képességes gátlástalan ezek kikényszerítésére). Adta magát tehát, hogy ismét puhatolózzak a sportmédia területén, annál is inkább, mivel a balul elsült politikai kaland arra is megtanított, hogy az embernek néha legalább meg kell próbálnia kompromisszumot kötni.

Az is számított persze, hogy számomra a sporttévézés - szerelem. Nem is akármilyen, hanem az a bizonyos sok fájdalmat okozó, az ember lelkén néhány felemelő és gyönyörű pillanat mellett számtalan sebet ejtő, soha be nem teljesülő fajta. Mióta csak az eszemet tudom, egyszerre vonz és taszít: egyfelől falra mászom a tét nélküliségétől, a sematizmusaitól, a gyakorta megjelenő igénytelenségétől, másfelől szomjazom is arra, hogy megmutathassam, hogyan lehet(ne) ezt - szerintem - másképpen csinálni. Nem, minden ellenkező híresztelés ellenére nem azt állítom, hogy biztosan jobban tudnám csinálni, mindössze azt, hogy egyszer érdemes lenne esélyt adni olyasminek is, ami nem az elmúlt negyven év reflexeinek szolgai és unalmas leképezése, hanem legalább távolról, hunyorítva hasonlít egy kicsit arra, amit nálunk szerencsésebb történelmi fekvésű országokban úgy hívnak, sporttelevíziózás.

(És igen, itt kell közbevessem azt, hogy a sporttévés pedigrém nem makulátlan. Ott voltam a frissen megalakított Spíler TV első két PL-szezonjában, végigasszisztáltam a csatorna összes gyermekbetegségét, együtt kaptam a savat a többi alapítóval a tévé politikai háttere, az igénytelen büfeasztal és az amatőr háttér miatt elkerülhetetlenül jelentkező apró-cseprő hibák miatt. Aztán két év után - ki tudja, milyen okok miatt, hiszen erre hivatalosan sosem derült fény - kidobtak, mint egy használt zsebkendőt. A csatornáról később kiderült, hogy már az alapítás pillanatában sem Andy Vajna tulajdona, hanem Mészáros Lőrinc érdekeltsége volt, aztán kisvártatva megjelentek rajta az uszító egyperces híradós blokkok és a propagandareklámok is. Azon a nyáron, amikor engem indoklás nélkül kirúgtak, egy sor neves, elismert műsorvezető és kommentátor csatlakozott a csatornához, a stúdiót ráncfellvarrták, az angol mellé pedig a spanyol és az olasz liga közvetítési jogait is megszerezték.)

Ezt csak azért mesélem el, hogy értsétek: amögött, hogy én évek hosszú sora óta nyilvánosan, kard ki kard merem kritizálni különféle sporttelevíziók szereplőit, műsorait és koncepcióit, féltő aggodalom és heves szerelem van. Szeretném, ha folyna itthon értelmes diskurzus arról, mit és miért tekintünk a sportmédia feladatának; hogy mi a benne dolgozók felelőssége; hogy milyen határokat nem lépünk át; hogy hol van az a vékony határmezsgye szórakoztatás és informativitás között, amit érdemes megcélozni, satöbbi. Na, az ilyesmit nem szereti itthon a “szakma”, és pláne nem bírja a nyilvános kritikát: a szereplők többsége a munkájukra, vagy az általuk elmondottakra vonatkozó bírálatot személyes támadásnak tekinti, és innentől nincs tér vitatkozni, érveket ütköztetni, különböző árnyalatokat és álláspontokat képviselni. Aki kibeszél “a szakmából” (jelen esetben én), azt el kell törölni, meg kell semmisíteni. (Erről szólt az a bizonyos “vita” is, amelyben az akkor a DigiSportnál dolgozó Sallói Istvánnal kellett volna “ütközzek”, igaz úgy, hogy az adást szervező szerkesztő, Ferkai Marcell előzetesen több ponton becsapott engem, és végül egy karaktergyilkosság díszleteit rendezte be. Vicces adalék, hogy Ferkai ezidőtájt már a BL-jogokat birtokló RTL-nél dolgozik, Sallói pedig azóta a Spíler TV-n szerepel, hogy mellette az általa korábban ezerszer elátkozott, megszégyeníteni és eltörölni kívánt bloggergeneráció állítólagos legkiválóbbjai bazsalyogjanak önfeledten. Másképpen mondva: annak a szakmai árulásnak, amelyet nevezettek elkövettek, és amelyért nyilvánosan soha, senkitől nem kértek elnézést, egyáltalán semmiféle következménye nem lett azon kívül, hogy az, akit egyesek eltörölni kívántak, valóban el lett törölve.)

Innen indultam tehát neki az RTL-es kalandnak, súlyosbítva egy másfél-kétéves pártpolitikai kitérővel. Hogy finoman fogalmazzak: nem voltak illúzióim.